A párválasztás alapja a szexuális szelekció

A párválasztásnak fontos kérdése, hogy a partner rendelkezik-e jó minőségű génkészlettel. A tudósok sokat gondolkodtak, hogy miként magyarázható meg az olyan jellegek evolúciós kialakulása, amelyek díszességükkel, „pazarló" megjelenésükkel igazán felkeltik a nőstények érdeklődését, mint például a páva hímjének hatalmas farktolla vagy a szarvas agancsa.

Darwin megvilágításában a szexuális szelekció ebben az esetben valahogyan a természetes szelekció ellenében fejtette ki a hatását, hiszen a nagyra nőtt farktoll vagy a terebélyes agancs akadályt jelent a mozgásban, (elhívja a ragadozók figyelmét, és csökkenti a túlélés lehetőségét. Valamilyen adaptív értéke azonban biztosan van ezeknek a jellegeknek, hiszen fennmaradtak az evolúció folyamán. Ha hátrányokkal jártak is a túlélésért folytatott evolúciós küzdelemben, akkor a párzás során viszont előnyökhöz juttatták tulajdonosukat: felkeltették a nőstények figyelmét, több párzásban vettek reszt és több utódot nemzettek.

Az elfutó szelekció szerint a szexuális jellegek önkényesek, és nem valamilyen előnyös tulajdonságot hirdet vele az élőlény. Eszerint a vonzó vonás egy eredetileg adaptív előnyökkel rendelkező tulajdonság jelzése volt a fellelhető környezeti erőforrásokért folyó evolúciós vetélkedésben. Például a paradicsommadár ősei feltehetőleg az egészséges, tömött tollazat segítségével jobb repülési képességekkel rendelkeztek, ami megmutatta u nőstények számára ezeknek a hímeknek a kimagasló túlélési adottságait, így pozitív szelekciós hatás irányult a vonásokra. Pozitív visszacsatolás akkor jöhet létre e jellegekre, ha egyrészt a kakasok hosszú farktollának genetikai .1 lapja átadódik a hímnemű utódokba; másrészt ha a hosszabb farktoll vonzereje a tojókban genetikai alapú volt. Ekkor a hosszú faroktoll preferenciája megjelenik a lány utódokban is. Ebben az önerősítő és önmagát gerjesztő szelekcióban a nőstény számára már csak a vonzerő lesz a fontos elem. Generációról generációra a nőstények egyre hosszabb farktollú hímeket választanak, ez pedig fenntartja a farktoll méretének növekedését. A folyamat adaptív kompromisszum eredményeként azon a ponton áll meg, ahol a preferált vonás már valóban veszélyezteti a hím túlélését.

Egy későbbi magyarázat, a hátrányelv-modell szerint a nőstények azért preferálják ezeket a feltűnő jellegeket, mert ezek megbízható jelzései a hím genetikai minőségének. Eszerint az átlagtól eltérő, különc jellegek azért fejlődtek ki az evolúció során, mert ezek a hivalkodó - egyúttal költséges, sőt sokszor hátrányos adottságok — azt jelzik a potenciális partnernek, hogy hordozója hatékonyan képes szembenézni az evolúciós problémákkal. Ha egy tulajdonság hátrányos az egyed túlélésére (helyváltoztatására, táplálékszerzésére, rejtőzésére, ragadozók előli menekülésére), akkor bizonyos más jellegű, előnyös képességei valószínűleg ellensúlyozzák ezt a hátrányt. Miközben az élőlény „reklámozza" feltűnő,] hátrányos tulajdonságait, egyúttal felhívja partnere figyelmét arra, hogy ennek ellenére sikeres a túléléssel kapcsolatos problémák leküzdésében. A nőstény szemszögéből a nagy farktoll tehát annak a bizonyítéka, hogy viselője a belőle adódó hátrányok ellenére képes volt a túlélésre, azaz kiváltképpen jó géneket birtokol, amelyeket átörökíthet utódaiba. Ebben a helyzetben az bizonyul genetikai nyereségnek a nőstények számára, ha utódaik túlélési esélyei előreláthatólag jobbak lesznek, mint más nőstények utódaié, akik nemi érzékenyek az ilyen jelzésekre. Míg az elfutó szelekció a reproduktív sikert a tényleges párzások számával azonosította, amelyet a vonzerőből vezetett le, addig a hátrányelv az utódok megnövekedett életképességét helyezi a magyarázat középpontjába.