Szexuális funkciók: hogyan ápoljuk és fejlesztjük? (2. rész)

A pszichoszexuális fejlődés nem csak integráns része, hanem egyik fő vonala a személyiség fejlődésének. A szakemberek persze nem egyformán ítélik meg a szexuális funkciókat. Ahhoz ugyan már kevesen ragaszkodnak, hogy a nemiség egyetlen vagy legfőbb funkciója a gyermeknemzés, de egyéb funkcióit illetően vagy hátrányokat és veszélyeket hangsúlyozzák, vagy a vitalitást fokozó, kiegyensúlyozottságot és jó közérzetet teremtő lehetőségeit emeli ki.

A cikkünk első felében már említést tettünk arról, hogy a szexuális nevelés célja a nemi élet pozitív funkcióinak elősegítése, valamint persze a szexuális képességek és a nemi szerep optimális kibontakoztatása.

Ez azonban egész sor fontos és időszerű feladat teljesítését igényli. Ezek között még különböző politikai (szociálpolitikai, nőpolitikai, családpolitikai, ifjúságpolitikai és tudománypolitikai stb.) feladatok is vannak, amelyek együttesen szexuálpolitikának nevezhetők a szexuálpedagógia szempontjából a legtöbb, közvetlen feladat a köznevelésnek, vagyis az intézményes oktató-nevelő munkának jut. H. Scarbath szerint az iskolák szexuálpedagógiai feladata főleg 3 tényezőből adódik:

a)      az oktatás tartalmi struktúrájából,

b)      a tanulók helyzetéből az iskolatársas szituációjában,

c)      az iskolának a társadalomban betöltött szerepéből.

Ami az első pontot illeti, a legtöbb tantárgy tartalmaz utalásokat a nemiségre, a nemek kapcsolatára, bár a tananyag didaktikai válogatását eddig az a szándék jellemezte, hogy a szexualitást lehetőleg kikapcsolják. Ez a távoltartási törekvés azonban didaktikai alapelvek érvényesülését is gátolta; megnehezíteti például bizonyos összefüggések megértését. Az iskolatársas szituációjának egyik fő determinánsa a koedukáció. A fiúk és lányok nem vállnak semleges lényekké, mihelyt belépnek az iskolába (ahogyan azt egyesek szeretnék). Ellenkezőleg: itt is könnyen előfordulnak szexuális színezetű feszültségek, viselkedésformák stb. Ezek figyelmen kívül hagyása vagy tilalma folytán a nemiség műveletlen formában, zavaróan jelentkezik majd. Az iskola társadalmi szerepének alakulását az is jellemzi, hogy a fokozódó munkamegosztás keretében egyre többet átvesz a család nevelési funkcióiból. Ebből a szexuális nevelést sem lehet kihagyni; már csak azért sem, mert minden iskolai szituációban adódhatnak szexuálpedagógiai feladatok. Mindenesetre – mint azt az 1973-as kormányrendelet hatása mutatta – nem célszerű az iskolai szexuális nevelést pusztán adminisztratív úton bevezetni. A pedagógust nem lehet kötelezni a szexuális nevelésre, ha egyszer nem ért hozzá. (Ha pedig ért, akkor már nem kell kötelezni, megteszi magától, hiszen tudja, miért és hogyan tegye.) A feladat tehát a hozzáértés, a kompetencia biztosítása. Ennek érdekében a pedagógusképzés és továbbképzés minden szintjén és fórumán utat kell nyitni a szexuálpedagógiának. Éspedig nem más tantárgyakban vagy témákban elrejtve és néhány órára korlátozva, ahogyan az régebben történt, hanem jelentőségének megfelelően, legalább 60 órás kötelező kurzusokban, és még időigényesebb fakultatív speciálkollégiumokban. (Ugyanez részben az orvosképzésre is vonatkozik. S akkor még nem is szóltunk a szülőkről, akik szintén szexuálpedagógiai segítséget igényelnek.) E sokrétű feladatok arányos lebontása a különböző szervezetekre és intézményekre, az elvek és eljárások összehangolása, a munka segítése és ellenőrzése, a tapasztalatok összegyűjtése és értékelése aligha történhet meg egy állandó jellegű, központi irányító szerv nélkül. Ilyen központok jelenleg csak egyes nyugati országokban találhatók.