Vad Fruttik: „A zenekarozás kicsit olyan, mint a házasság”

A Vad Fruttik zenekar hazánkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendett az utóbbi időkben. Nagyon sok ember ismerte meg az albumukat, illetve a dalaikat is. Nem is szeretnék abbahagyni a közös zenélést, ezt pedig hűen bizonyítja az is, hogy új albummal álltak elő. Mindemellett a fiúk őszintén vallottak az eddigi tevékenységükről és kulisszatitkokat is elárultak.

A hvg.hu készített interjút, ebből válogattuk a legjobb részeket.

„Jól érzem, hogy az új album, noha persze tele van a jól ismert likói túlérzékenység verbális eszköztárával, jóval derűsebb húrokat is megpenget, mint a korábbi munkáitok?

Likó Marcell: Valóban így van. Az előző lemez készítésénél eléggé odavoltam, sőt azt is mondhatnám, hogy cefetül rossz állapotomban talált meg az az album. A zenekar is elég depresszív hangulatban lebegett, mivel belecsúsztunk egy kemény kommunikációs krízisbe, igazából semmit sem tudtunk megbeszélni egymással. Aztán amikor kijött a Darabok, elkezdtünk egy jobb pályára állni, őszintébb lett a kapcsolat a zenekaron belül, és helyrebillent a balansz bennem is.

A kommunikációs zavart és a beszomorodást te generáltad? Gondolok arra a meglehetősen negatív életérzésre, amit talán a Géczi Jánossal közös könyvetekben sikerült végérvényesen kiírnod magadból?

L. M.: Hát elég vastagon benne voltam mindebben – hiszen én vagyok a zenekarvezető –, de egyedül nem vinném el a balhét. A zenekarozás kicsit olyan, mint a házasság, és ahogy ott is, itt is eléggé rossz, amikor a problémákat egy idő után már nem tudják megbeszélni a felek. Na, ez történt velünk is. A végén már nem dumáltunk meg semmit sem, és csak üzengettünk egymásnak ahelyett, hogy szembenézzünk a problémákkal. Aztán egyszer csak az történt, hogy leültünk, kurvaanyáztunk, és megbeszéltünk mindent.

A Vad Fruttik egy baráti társaság, vagy zenészek munkahelye, ahol írnak jó dalokat és elviselik egymást, amennyire lehet?

L. M.: Nézd, láttam én már muszájból együttdolgozó emberek által alkotott közösségeket. Na, a miénk még a legrosszabb állapotában sem volt ilyen soha. Mi annál sokkal együttlélegzőbb kompánia vagyunk, mint hogy koncert végén annyit beszéljük, hogy akkor majd találkozunk a következő fellépésen vagy próbán és kész. Nekünk ehhez túlságosan is hasonlóak a gyökereink. Most például egy kiállításról jöttünk, hogy találkozzunk veled, szóval ez nagyon nem egy "munkahely".

Győrffy Gyula: Most hogy interjúkra járunk fel Budapestre, én is sokkal felszabadultabb vagyok, szeretem, hogy sokat beszélgetünk, nevetünk, hülyéskedünk, ez sokkal lazább, mint amikor megtesszük a szokásos köröket az országban és tele vagyunk stresszel. Ilyenkor derül ki igazán, hogy barátok is vagyunk, nemcsak zenésztársak. Nem is stressz ez, hanem inkább arról van szó, hogy amikor ugyanazokat a 3-4 órákat zötyögjük végig rendszeresen, akkor már nem okozunk annyi meglepetést egymásnak, mit az első 2-3 évben. Érted, mindenki elmondta már az összes sztoriját, kívül-belül megismertük egymást. És jó, hogy most ez a kapcsolat meg tudott újulni.

De azt a képet sugallod magadról, hogy egy önmagát szenvedélyesen megvalósító ember vagy és semmiképpen sem elvárásoknak akarsz megfelelni.

L. M.: Akik eljönnek a fellépéseinkre, azok arra vágynak, hogy élményt kapjanak, én meg leginkább attól szorongok, hogy nem vagyok elég jó, hogy ezt az élményt át tudjam adni nekik. Ebből a félős szituból jönnek elő a plusz terhek, az olyanok például, hogy megfeleljek bizonyos elképzelt vágyaknak. Szóval az ettől való félelmemben pakolom magam valami más tudatállapotba. Ez nem is akkor, az adott szituban rossz, inkább másnap érzem azt a feszítő érzést, hogy elnyomtam valakit odabent.”

Forrás: hvg.hu

Képek: tusvanyos.ro és rockbook.hu