Így vált Domján László az agykontroll mesterévé

Bizonyára sok embernek ismerős a Domján László név, hiszen hazánkban már régóta népszerűsíti az agykontrollt. Először belgyógyászként dolgozott, majd pedig reumatológusként tevékenykedett Budapesten, 1989-ben pedig Genfben elvégezte az amerikai agykontroll oktatók kurzusát. Ez annyira lenyűgözte, hogy rá egy évre már hazánkban is elkezdett agykontroll kurzusokat tartani.

A melyinterjuk.hu oldal készített vele egy hosszabb interjút, amelyből megtudhatjuk azt is, hogy miként segítette a válás előbbre juttatni őt a karrierjében. Az interjúból olvashatják a legérdekesebb részeket.

„- Azt mondta rólad valaki, hogy téged egyáltalán nem lehet felidegesíteni semmivel.

- Tényleg nem. Régebben persze ez nem így volt. Húsz évvel ezelőtt szorongó voltam. Sikeres, de szorongó. Most meg baromi nyugodt vagyok és sikeres.

- Miért szorongtál régen?

- Mindenért. A mamámtól örököltem ezt a szokást. Ő egy nagyon aggódó ember, most 93 éves, matematika-fizika szakos nyugdíjas tanárnő. Sokszor aggodalommal tekint a világra. Talán azért is, mert pici korában szegények voltak a szülei. Hogy életben maradjon, a Vöröskereszt kivitte őt Hollandiába és Belgiumba. Elszakították a szüleitől, s nyilván ezért alakult ki benne ez az aggódó-szorongó magatartás. Heten vagyunk testvérek. A nagyobb gyerekek inkább papám hatása alatt voltak, a kisebbek pedig a mamám tulajdonságait örökölték. Így én is, mivel a hatodik gyerek voltam a családban.

- Ha annak idején, 1987-ben nem hagy el a feleséged, sosem hozod be az országba az Agykontrollt?

- Ezt nem lehet tudni. Akkor mindenesetre nagyon megviselt ez a magánéleti válság. A feleségem beleszeretett valakibe, s tönkrement a házasságunk. Arra gondoltam, ha már ekkorát változott az életem, minden szempontból változzon igazán nagyot. Abban az időszakban az Országos Reumatológiai Intézet megbecsült belgyógyásza, és reumatológus szakorvosa voltam. Az orvostudomány kandidátusa címet is megszereztem, tudományos fokozatom volt, ami azt jelentette, hogy ha nem csinálok semmit, néhány éven belül akkor is valószínűleg osztályvezető-főorvos lettem volna, ami Magyarországon az orvosi világban a karrier csúcsa. Ugyanakkor, miután bekövetkezett ez a szerencsétlen magánéleti változás, azzal akartam foglalkozni, amihez igazán értek. Ez pedig nem más volt, mint szerkezetek feltalálása. Mérnöki vénám van. Ha mondasz nekem valamilyen szerkezeti problémát, akkor egy héten belül egy jó ötletet, két héten belül egy nagyon jó ötletet, egy hónapon belül pedig egy különlegesen jó ötletet fogok neked szállítani. Született is négy szabadalmazott találmányom, jobbára orvosi műszerek. Éppen ezért azt gondoltam, elmegyek egy magyar, vagy külföldi orvosi műszerfejlesztő céghez ezzel a tudással, s a kreativitásomból fogok élni. Amikor felmondtam az ORFI-ban, úgy néztek rám, mint egy hülyére. Mert amikor valaki valóban finisben van, és ott hagy csapot-papot, az nem ésszerű. Legalábbis egy józan gondolkodású ember számára. Próbálkoztam több helyen, de sehol nem kaptam állást. A gyerekeimet és magamat addig magánrendeléssel tartottam el. 1989 januárjában pedig váratlanul betoppant az életembe az Agykontroll. Ausztráliában élő, matematika-fizika szakos tanárnő nővérem küldte el a könyvet azzal a megjegyzéssel, hogy Lacikám, tudom, hogy hihetetlen, mégis igaz. Néhány oldal után ki akartam dobni a kötetet, mert egyre hihetetlenebb dolgokat olvastam benne. Még hogy a képzeletünkkel befolyásoljuk sorsunk alakulását? Micsoda hülyeség ez?  - mondtam akkor.”