Telepatikus kapcsolatok

Nem könnyű elfogadtatni az emberekkel, hogy ha egyelőre szűk területen is, de a gondolatolvasás és gondolatátvitel, egyszóval a telepátia létezik. Hogy képesek vagyunk olvasni mások gondolataiban és lehet, hogy ők is a mienkben...? Ez bizony sokak számára ijesztő perspektíva.

Nem könnyű dolog manapság parapszichológiával foglalkozni, különösen nem akkor, ha valaki amúgy „rendes tudós" lenne. A szakma megveti és kiközösíti mindazokat, akik ilyesmivel foglalkoznak, „annak ellenére, hogy valamilyen normális tárgyból szereztek diplomát vagy akár doktorátust is", írták nemrégen egy lapban. 2002 elején nagy áttörésnek érezték sokan, hogy a New Scientist hasábjain jelenhetett meg egy interjú az edinburghi Koestler Parapsychology Unit vezetőjével, Robert Morris professzorral, aki mellesleg akkortájt immár tizenöt éve vezette az ottani kutatásokat. A dolognak akkor azért volt jelentősége, mert a New Scientist („Új Tudós") addig is, és azután is általában kritikusan állt hozzá minden olyan kutatáshoz, amely a tudományok határterületeit feszegette.

Robert Morris kutatásai valószínűleg csak azért törhették meg ezt a hagyományt – és hogy egyáltalán szóba álltak vele a tudományos újságírók –, mert Morris akkor már egy ideje telepátiakutatásokat végzett. Az úgynevezett ganzfeld-jelenség kutatása mindig is irritálta az „igazi" tudósokat, ahogy minden, ami kevéssé megfogható, kevéssé bizonyítható, bizonytalan és cseppfolyós (ezt a viselkedési formát, attitűdöt meg is lehet érteni, hiszen ki szeretne ingoványos talajon állni vagy járni...?). Persze, a tudományos újságírók úgy fogták fel a dolgot, hogy Morris „megpróbálja bebizonyítani a telepátia létezését", aminél azért már többről volt szó.

Azt, hogy telepatikus kapcsolat létezhet emberi agyak között, már régen bebizonyították. Csak az a baj, hogy mindig nagyon kevés olyan ember él egy időben – vagy a kutatók kevés ilyen kísérleti alanyra bukkantak –, akik ezt jelentős mértékben képesek lennének kimutatni. Nem volt könnyű olyan módszertant találni, amelynek révén a többi tudós számára is egyértelműen bizonyítható lenne egy-egy ilyen jelenség léte, a kísérletek minden tudományos kritériumnak megfelelő lefolytatása. Ám Morrisnak a jelek szerint sikerült valami. Olyannyira, hogy a tudományos Parnasszusról is méltóztattak hozzá leereszkedni – no, nem maguk az ott tündöklő babérkoszorús akadémikusok, dehogy! Csak fullajtárjaik, a tudományos újságírók, de hát ez is valami.

Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot sem érdemli, tudjuk. Mindenesetre a ganzfeld-módszer révén annyit már sikerült bebizonyítania Morrisnak: annak a valószínűsége, hogy paranormális jelenségek egyáltalán nem is léteznek, egy a millióhoz. Vagyis minden valószínűség szerint ezeknek a képességeknek és jelenségeknek létezniük kell a természetben, az emberi világban.

Morris arról is beszélt, hogy a parakutatások elfogadtatásának, az eredmény hitelesítésének legnagyobb akadályát mindig azok jelentették, akik ellendrukkerként folyton azt hangoztatták: ezek a kutatások preparáltak, és így az eredmények is hamisak. Vagy hibából következnek, vagy eleve csalnak az ezzel foglalkozó kutatók. Az érzékeken kívüli érzékelés mindig is gyanús terület volt és maradt, ma is az sokak számára. Ám éppen Morris kutatásai révén eljutottak oda – állítólag –, hogy egyre több, addig szkeptikus tudós ismeri el: ebben lehet valami, ez érdekes és fontos terület. Csak az a baj, hogy ezek a vélemények még mindig csak egy jelentéktelen kisebbségtől hallhatóak, és nem ők irányítják a tudományos közvéleményt, amely továbbra is ellenségesen áll hozzá minden határterület kutatásához.

Morris szerint különben az efféle kutatások egyik alapkérdése: hány hatással, tényezővel, erővel, jelenséggel állunk szemben, mert nemcsak a telepátia, de más parajelenségek esetében is megfigyelhető, hogy valószínűleg több hatás érvényesül egyszerre. Ezeket el kéne választani egymástól, de ez nem megy egykönnyen, mert hiszen együtt hatnak, sőt olykor csak együtt képesek hatni, akkor sem mindenkire egyformán, nem mindig ugyanúgy, számos jelentéktelennek tetsző körülmény is befolyásolhatja az eredményt. És mivel éppen ilyen okokból ezek az eredmények ritkán hasonlítanak egymásra, nem teljesül az alapvető tudományos feltétel: az azonos körülmények között végzett kísérleteknek mindig azonos eredményt kell hozniuk.

A másik nehézség: a mechanizmusok feltárása. Olyan ez, mintha bekötött szemmel kellene idegen terepen mozognunk – véli Morris, és csakugyan így van. Hiszen a „bekötött szem" azt jelenti: nagyon keveset vagy olykor éppen semmit sem tudunk arról a területről, ahol mozgunk, keresgélünk, nem ismerjük a háttérben lévő erőket és azok mozgatórugóit sem. Ha így vesszük, akkor éppen a parakutatók vannak a legnagyobb hátrányban más tudósok mögött, így nem is csoda, ha sok-sok év vagy évtized telik el, míg valamilyen területen jelentős eredményt tudnak felmutatni.

Nem könnyíti meg az edinburghi kutatók dolgát, hogy több mint 90 százalékban olyan dolgokkal kell foglalkozniuk, amelyek a mai tudomány vizsgálati terepein kívül vannak. Ennek ellenére szép eredményeket értek el.