Megbocsáthatatlan bűn volt elcsalni más konyhafőnökét

A konyhaművészet nemzetközileg is kiemelkedő nagy egyéniségének, a magyar származású Láng Györgynek anekdotáiból merítve láthatjuk, hogy elődeink a táplálkozás terén sem éltek önmegtartóztató életet. Alapelvük volt, hogy együnk minél többet, minél jobbat, és azt gyakorta öblögessük jóféle nedűvel. Nem véletlen, hogy a tehetősek körében egymást érték a lakomák.

A dőzsölés sokszor felemésztette egész vagyonukat. Ez nem is csoda, hiszen akkoriban csak az számított ínyencfalatnak, amihez rendkívül nehezen, és óriási költségek árán lehetett hozzájutni. Az ókori Rómában ilyen különlegesség volt a pávanyelv, a mézben főtt szöcske, vagy a rabszolgák húsával etetett csuka. A középkorban az énekes madarakat sütötték meg előszeretettel, és színes tollaikkal feldíszítve tálalták fel a főúri kastélyokban. Az ételek felszolgálási módja is dús fantáziára vallott. Az ókori Rómában a lakoma megkezdése előtt a rabszolgák hólevet öntöttek a vendégek kezére, és a lábukról finoman levagdalták a körmöket. Eközben énekeltek, majd előételként kis ezüsttálon forró kolbászt hordtak be, alatta szíriai szilvával és gránátalmabéllel. Aki a hatalmas lakoma után még éhes maradt volna, annak nyárson sült hatalmas disznót raktak az asztalra. Az asztal szabad részeit süteményekkel megrakott tálak borították. Közöttük rengeteg szőlő és gyümölcs. A vendégeket nem csak a muzsika hangolta derültségre, hanem egy kis tréfa is. Amikor a pazar gyümölcsökhöz nyúltak, azok érintésre sáfránylevet lövelltek ki magukból. Fiatal rabszolgák sűrűn kínálgatták a lakomázóknak az italt is. A meghívottak kényeztetéséhez tartozott, hogy két gyerek ezüstmedencében illatos kenőcsöt hozott be, és bekenték vele a vendégek lábait, bokáikat pedig virágfüzérekkel övezték.

Ami azt illeti ez idő tájt más földrészeken sem vetették meg az asztal örömeit. A II. században a kínai császári udvar 4000 emberéből 2271-nek az étel-ital elkészítése, az ehhez szükséges nyersanyagok beszerzése volt a feladata. Csupán a császár napi menüjét 162 ínyesmester állította össze. A Ming-dinasztia idején valóságos flotta szállította a Jangce folyón a déli tartományok csemegéit a palotába. A friss gyümölcsöket, a zsenge bambuszrügyet és egyéb csemegéket szalmába tekert jégtömbök védték a hosszú úton az állagromlástól. A korabeli kínai szakácskönyvek legfontosabb feladatuknak annak bemutatását tekintették, hogyan kell párosítani a tökéletest az élvezettel a gasztronómiában. Jüen-mei szakácskönyvében 20 oldal csupán arról szól, hogyan válasszunk a különböző fogásokhoz megfelelő ecetet. Aki nem tudná a vékonyra szeletelt angolnához például a vadmálnaecet illik leginkább.

Dicséretek és büntetések

A középkorban is szerették megadni a lakomák módját. Egy francia arisztokrata palotájában az ételt díszes ravatalon szolgálták fel a fekete függönyökkel borított teremben, amelyet sok száz gyertya világított meg. A vendégek egy-egy nyitott koporsón ültek. Az egésznek az volt a mottója, hogy a meghívottak ráébredjenek milyen rövid az élet, ezért minél jobban ki kell élvezni. A szakmájához értő szakács a későbbi évszázadokban is aranyat ért. A XIX. századi Franciaországban bocsánatos bűnnek számított elszeretni más kedvesét, de megbocsáthatatlan volt elcsalni más konyhafőnökét. A hála egész történelmünk során végigkísérte a kiváló étekmestereket. Amikor Nagy Frigyes számára a konyhafőnöke új ragut tálalt fel, az uralkodó verses beszédben mondott neki köszönetet.

Amilyen nagy volt a megbecsülés, olyan súlyos volt a rossz útra tévedt szakácsok büntetése. Az ételmérgezés minden korban főbenjáró bűn volt. A középkorban azonban kínhalál járt érte. Angliában azokat a szakácsokat, akik szándékosan megmérgezték a vendégeiket, elevenen megfőzték. Lekötözve egy hideg vízzel töltött nagy kondérba ültették őket, majd máglyát raktak alájuk, és a város főterén, nagy nyilvánosság előtt halálra főzték a bűnösöket.

A középkori királyok nem tolerálták az éthamisítást, a súlycsonkítást sem. Azt a szakácsot, aki ily módon károsította meg a vendégeit, orrának vagy fülének lenyisszantásával büntették. A súlycsonkítást alkalmazó pékeket pedig közönséges tolvajnak minősítették, és tömlöcbe zárták.