Katie McGarry: Feszülő húr (Pushing the limits)

Talán a csordaszellem az oka, vagy csak a kíváncsiság (szeretném azt hinni, hogy az utóbbi), de engem mindig is érdekeltek a hypolt könyvek. Azon művek, amiknek a megjelenését már nagyon várják az olvasók, amik hamar megkapják a “menő” státuszt.

Utóbbit Katie McGarry-nek már bőven volt ideje kiérdemelni, a sorozata pedig végre hozzánk is megérkezett. (Minden kötet más főszereplőpárossal bír). Kicsit tartottam ugyan a Feszülő húrtól, féltem attól, hogy a nagy hype ellenére nekem nem jön majd be a könyv. Nos, szerencsére ez nem így történt. Igazán szerettem.

A történet: A főhőseink nem hétköznapi tizennyolc éves tinédzserek, mindketten komoly traumán estek át. A tetovált, dögös rosszfiú Noah (aki persze nem rossz fiú) elveszítette a szüleit, és a testvérei láthatásáért küzd, míg a gyönyörű, vörös hajú (ehh, ez nagyon fájt) és furcsa nevű Echo majdnem meghalt az édesanyja keze által. Kettejüket Mrs. Collins különös terápiája köti össze. Amikor a nő utasítására Echo korrepetálni kezdi Noaht, valami kialakul köztük, különösen, amikor közös célt találnak: ellopni az aktájukat Mrs. Collinstól, hogy megtudhassák az őket érdeklő információkat.

A klisék: Nem tagadom, klisés a Feszülő húr. Láttunk már ilyet ezerszer. A vörös hajú csaj aki nem tudja magáról, hogy gyönyörű, és a rosszfiú, aki természetesen jó fiú, csak rossznak mutatja magát. Volt már dolgunk sérült lelkű fiatalokkal is nem egyszer. Szóval, klisé a köbön, de itt és most Katie McGarry nem csak remekül használta fel ezeket a kliséket, hanem tovább is gondolta őket, így még jobbá téve a cselekményt. Nem éreztem azt, hogy “én ezt már olvastam valahol“, mert annyira magával ragadott Echo és Noah élete. Mindenesetre azt díjaztam volna, ha Noah nem lett volna olyan nyálas sok helyen.

A főszereplők: Teljesen magukkal ragadtak. Olyan könnyű volt átélni a szenvedésüket. Olyan mély karakterábrázolást kaptam, tele személyiségfejlődéssel, amit öröm volt olvasni. Imádtam, ahogy Echo másként kezdi el látni világot, de igazából Noah volt az, akit jobban megkedveltem (kivéve, amikor ellepte őt a nyál a nézőpontjaiban). Szerettem, amikor a testvéreivel van, a közös jeleneteik voltak a csúcs.

A mellékszereplők: No, ők is nagyon érdekesek voltak, nem csoda, hogy többen kaptak különálló kötetet is. A második részben például a füvező “rossz”-lány Beth a főszereplő. Legjobban engem Grace gondolkodtatott el. Egyszerű lett volna szívből gyűlölni őt a “publikus barátnő” dolog miatt, de ez a regény megmutatta, hogy sosem szabad elsőre megítélni egy karaktert. Mert nem csak a főszereplők kaptak mély karakterábrázolást, hanem megpiszkálgatták még a legkisebb mellékszereplők is. És ez jó. Akit még ki kell emelnem, az Mrs. Collins. Nagy kedvenc volt, és bárcsak több ilyen tanácsadó-szakember dolgozna a középiskolákban.

Spoileresen a könyv végéről: Nem viccelek, ez a bekezdés tényleg spoileres lesz. Ha nem szeretnéd lelőni magadnak a könyv végét, klikkelj el.  A hasonszőrű könyveknél már az első pillanatban lehet tudni, hogy mi lesz a lezárás. A főszereplők összejönnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak(vagy találnak egy vörösebb csajt/rosszfiúsabb rosszfiút). Itt azonban sokszor bennem volt a kétely, hogy tényleg megtörténhet-e, a közepétől kezdve pedig már komolyan drukkoltam nekik, hogy jöjjenek már végre össze. Nagyon meglepett a vége, örültem a karakterfejlődéseknek, annak, ahogy szépen-lassan elrendeződött Echo és Noah sorsa is. Amikor Noah beszélt az öccsei nevelőszüleivel, és megtudta, hogy láthatja a fiúkat, egyértelműen az volt a regény legszebb jelenete, de Echo és az anyja beszélgetését is imádtam. A könyv lezárása zseniális lett. Köszönöm! Érdemes nektek is elolvasni, le sem fogjátok rakni.