Ismerjük-e a saját döntéshozási módszereinket?

„Egy kapura játszunk, vagy kettőre”? – Ez a futballból kölcsönzött kép megvilágítja, hogy sok gyermek életét miként keserítheti meg a szülők sajátosan civakodó, harcos viszonya.

Ha egy pár nem tud egy közös célra szövetkezni, s lemondani sok kisebb egyéni célról, örömről, annak érdekében, hogy ez által az esélyeik biztosabbak, jobbak legyenek, hogy a céljuk felé közös erővel, egymást erősítve tudjanak haladni, akkor a vágyaik, az önmegvalósítást kereső erők széthúznak, egyre több harchoz, majd kudarchoz vezetnek. A közös életstratégiát sok beszélgetés során lehet csak összehangolni, egyezkedve, hogy ki miről mond le és mit vár annak fejében. Sajnos, mindenre előbb szokott idő jutni, mint erre. Miért? Talán azért, mert ilyenkor szembesülünk azzal, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Miért nem tudunk ennek örülni? Miért nem tudjuk ebben meglátni a sokszínűség, a sokoldalú gondolkodás, a hatékonyabb alkalmazkodóképesség lehetőségét? Mert attól szorongunk a lelkünk mélyén, hogy ami szempontjainkat nem veszi (senki) figyelembe. Még Ő sem!

Ezt a félelmünket régi, fájdalmas tapasztalataink óta hurcoljuk magunkkal, és mindig ennek megismétlődését „várjuk”, előre feltételezve a nem elfogadó viselkedést. Pedig lehet, hogy Ő egészen máshogy viszonyul hozzánk, kész meghallani, ami nekünk fontos, próbálkozik is a kedvünkben járni, de a kérdés, hogy mi észrevesszük e és örömmel nyugtázzuk e? Ez utóbbi adja a lendületet neki, hogy legközelebb ismét hasonlóképpen reagáljon, cselekedjen. Ha nem kap „pozitív megerősítést” (mosoly, vagy „Kösz, kedves vagy.”, „Ezt eltaláltad!”, stb.), lassan lemond arról, hogy próbáljon kedvünkben járni, mert nem akar magának kudarcokat (elmaradt mosoly, netán hangos kritika) begyűjteni. Ez az „önmagát beteljesítő jóslat” mintájára működő viselkedés igen egyszerű, de nagy hatású, s így befolyásoljuk tudattalanul a másik hozzánk való viszonyát.

„Hozott anyagból dolgozunk”

Érdemes átgondolni kettőnk kapcsolatában a múltból hozott „sémákat”, s ha ezekről tudunk közösen beszélni, sikerül lehántani a kommunikációnkról az „elhalt réteget”, ami „nem nekünk szól”. Egy pár kapcsolata nagyon fel tud frissülni az ilyen „felmentő” felismerésektől. A kapcsolatok lélektani működési elve azt hirdeti, hogy a felek részessége a mindenkori helyzet kialakulásában 50-50%-os, és ezt akkor is keresni kell, ha nem könnyű felismerni. Például a passzív szenvedő félről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ő „csak” áldozat, nincs szerepe a kialakult helyzetben. Ezen a gondolatmeneten haladva a saját 50%-os részességünket következetesen keresve az önismeretünk óriásit fejlődhet. Ez azután minden más emberi kapcsolatban is kereshető és használható. megjegyzem, a párunk tud segíteni, mindig van vagy 80%-nyi ötlete? S nekünk is, természetesen az ő 70%-ához? Érdemes rászánni néhány esti beszélgetést!

A kezdeti érzékeny huzakodás vagy éles viták után bele lehet jönni a sértegetés mentes, tisztes elemző játékba. A babavárás jelentette új élethelyzetben ennek különösképp itt az ideje, s ha eddig nem történt meg, még nem késő. A gyermekvállalás kérdésétől függetlenül is ideje lehet már sok kérdőjel „kiegyenesítésének”. A döntések kiérlelése lelkileg nehéz folyamat, mert mindig lemondásokkal kell fizetni azért, ha valamit szeretnénk elérni. Ha a pár életében, a mindennapokban nehezen elfogadhatóak és nagy feszültséget okoznak a férfi és nő közötti különbözőségek, ha mindenen ki tud alakulni huzakodás, presztizsharc, talán az összecsiszolódás, a megegyezések sora nem tudott még megtörténni és a bizonytalan feszültségben a rivalizációsharc erősödik fel. Úgy érezhetik, hogy kettőjük egyezkedésében csak az egyik fél nyerhet, a másiknak a vesztes szerep jut. Így állandósulhat a „veszteségelhárító” harcos készenlét, és amint a másik A-t mond, készen van rá a B válasz. Pedig így mindketten magukra maradnak. Akár nyertesként, akár vesztesként, de FÉL emberként, de páratlanként. Ebben a szorított élethelyzetben még élesebb harci készenlét alakulhat ki a párban.

Legyőzés helyett az elfogadás

Viszont máshogy kezd el működni a másság érzése, a nemek, a természetek, a karakterek, az értékrendek, a szokások közötti különbség, ha a kapcsolat alapja a szeretet, a „legyőzés” helyett az „elfogadás”, és az egymáshoz kapcsolódás lényege a szövetség, a házastársi életúton járás. Itt igazi öröm tud lenni, hogy kétfélék vagyunk, s így kettőnknek együtt kétszer annyi képessége van arra, hogy rugalmasabban alkalmazkodhassunk a körülöttünk lévő világhoz. Van persze, akit bizonytalansággal, szorongással tölt el a különbözőség érzése, mert nem tud bízni abban, hogy a kapcsolatban az engedek-elvárok hullámzása hosszútávon kiegyenlítődik, s egy megnyugtató, biztonságos kölcsönösség alakulhat ki. Sokak számára a szülői minta hiánya okoz görcsösséget, nem szívesen vesz tudomást arról, hogy nők és férfiak nagyon sokban különböznek egymástól.