Amikor már zavaró a féltékenység…

Egyes szerzők szerint a féltékenység csak olyan házasságokban lép fel valamelyik házastárs külső heteroszexuális kapcsolatainak hatására, ahol a partnerek közötti viszony bizonytalan, labilis, és a féltékenységben ez a bizonytalan­ság fejeződik ki. Ezt a nézetet képviseli Margaret Mead, aki szerint az lesz féltékeny, akinek partneréhez való joga csupán a házasság jogi aktusán alapul, a társadalmi ga­rancián, és hiányzik a partnerek közötti érzelmi kötő­dés.

Ugyanezt fejezte ki más szavakkal Buda Béla, ami­kor azt mondta, hogy „A féltékenység általában a kapcsolat valamilyen zavarának jele. A jó, erős szerelmi kapcsolatban nagyfokú kölcsönös bizalomnak kell kialakulnia, és az együttlétek légkörének, hőfokának meg kell győznie arról a partnereket, hogy annyira egymáshoz tartoznak, hogy nem kell félteniük egymást." Még egy megfogalmazása e nézetnek: „A féltékenység mindenféle manifesz­tálódásában lényegében az emberek önmagukban való kételkedéséből, önbecsüléshiányából, elégtelenségérzeté­ből következik, csupa olyan jellegzetességből, amelyeket a pszichoterapisták alacsony önértékelés elnevezés alatt foglalnak össze."

E szemlélettel szemben találjuk azokat, akik a félté­kenységet szükségszerűen mindenkinél előforduló jelen­ségként kezelik. Ez jellemzi például Clantont és Smith-t, akik szerint a féltékenység természetes válasz bizonyos helyzetekre; minden alkalommal érzi az ember, ha úgy látja, hogy fontos interperszonális kapcsolatát veszély fenyegeti. A féltékenység negatív érzés, mely azon aggódást kíséri, hogy valakinek elveszítjük a szeretetét, támogatá­sát, szolgálatát. A féltékenység nem a kudarc bizonyítéka. Célszerűbb jelzésként felfogni, felhívásnak arra, hogy a kapcsolattal foglalkozni kell, és alaposabb elemzésre szo­rulnak a saját érzések is.

Clanton és Smith annyira elkerülhetetlennek tekinti a féltékenység időnkénti jelentkezését, hogy kétségesnek tartja, hogy aki sohasem érez féltékenységet, annak egyál­talán fontos-e a kapcsolat.

Egy másik ismert szerző, Albert Ellis szintén azt vallja, hogy a féltékenységnek lehetnek racionális gyökerei. Sze­rinte logikus, hogy valaki, aki szereti házastársát, és élvezi a vele való szexuális életet, nem örül annak, hogy partnere erősen érdeklődik más iránt, vagy hogy szexuális kapcsolata is van mással. Az extramaritális viszony mér­hetően csökkentheti a házastársak közötti együttlét idejét, korlátozhatja kettőjük nemi életének lehetőségét, elvon­hatja a házastárs iránti érdeklődést, figyelmet, és oda vezethet, hogy az egyik fél a kellemesebb és szórakozta­tóbb külső partner miatt teljesen átpártol, és elhagyja házastársát. Ugyanakkor Ellis elismeri, hogy van irracio­nális féltékenység is, amely nem alapul a tények ismeretén, hanem alapja a belső bizonytalanság.

A magam részéről Clantonnal, Smithszel és Ellisszel értek egyet, azzal a fenntartással, hogy megállapításaikat a mai családi formák mellett tartom érvényesnek, és nem gondolom, hogy azok kiterjeszthetők időtől, történelmi körülményektől függetlenül. Tudunk olyan kultúrákról, amelyekben a férj vagy feleség nemi kapcsolatai teljesen hidegen hagyták a házastársat, viszont a szeretők féltéke­nyen vigyáztak egymásra. A mai házastársi kapcsolatok­nak mindenesetre van két olyan alapvető jellegzetességük, amely mellett a házasságon kívüli tartósabb partnerkap­csolat komoly zavart okoz. Az egyik jellegzetesség a házas­társak közötti érzelmi kötődés, a másik a partnerek egy­mással szembeni nyíltsága, teljes kitárulkozása. Természe­tesen számos házasság van, amelyikben egyik sem fordul elő, azonban a mai házassággal kapcsolatos elvárások tartalmazzák e két igényt.

Forrás: Házipatika

Kép: mybigsecret2.blogspot.ro