Tudjuk-e „áldásnak” tekinteni a gyermeket?

A kérdés az, hogy mi mit vagyunk képesek meglátni az adott helyzetből. Időnként azon szorongunk, hogy ezen túl többfelé kell osztani mindent: a meglévő pénzt, lakóteret, időt, figyelmet, szeretetet, és így nekem mindenből kevesebb jut majd.

Máskor viszont azon örvendezhetünk, hogy milyen jó lesz, hogy minden, ami az én életemben elindul, valakiben folytatást talál. Hogy lesz, aki tovább viszi a társam, családom, értékes tulajdonságait, szépségét, jóságát, szorgalmát.

A gyermek vállalása akkor jelent „gyermekáldást”, hogy ha lehetőségként éljük meg, hogy valami „gyümölcsöző vállalkozásba” foghatunk ez által, - egy gyermekcsemete „termőfává nevelésében” összeszedjük mindazt a testi és lelki erőt, amit az élettől kaptunk, amit megőriztünk, ápoltunk, fejlesztettünk. Vannak, akikben erősebbek a múlt és jelen fájdalmai, a családon belüli csalódások, kiábrándulások, a saját magukba vetett hit meggyengülése. Nekik komoly szorongást jelenthet, hogy mit tud majd kezdeni a saját szülő szerepével, és mi végre nevelje fel a gyermekét ebben a reménytelennek, kiábrándítónak látott világban? Abban bízhatunk, hogy ez az életérzés átmeneti, megváltozhat, ha ebben egy szerető partner segít.

Milyen dilemmák tartják fogva a döntésre készülő anyát vagy apát?

Elkerüljem, hogy soha ne keljen a saját gyermekkoromhoz hasonlót átélnem? De ezzel megfosztom magam a lehetőségtől, hogy szorosan hozzám tartozó, szerető személyekkel éljem az életemet. Reménykedjek, hogy én sok szempontból másképp fogom alakítani, s a társam is erősíteni fog ebben. Együtt küzdünk azon, hogy az életünket más módon alakítsuk. Amíg olyan élethelyzetben vagyunk, hogy a körülmények nem látszanak kielégítőnek egy gyermek felelősségteljes felneveléséhez, addig szorongással, félelemmel gondolunk a „teherbe esésre”. Máskor a jó körülmények ellenére a nők lelassult érzelmi érése miatt halogatódik még a baba várása. Van, hogy a pár kapcsolatának, életmódjának összecsiszolódása nem megnyugtató még, s felkészületlennek érzik magukat a nagy közös vállalkozásra. Vannak, akik a kötöttségtől félnek, egyszerűen a szabadságuk, gondatlanságuk elvesztésétől, s nem mozdul meg bennük a vágy arra, hogy valakihez, a saját gyermekükhöz szorosan, elválaszthatatlanul tartozzanak, s hogy szeretetet, gondoskodást adjanak. Úgy érzik, még nincs itt az ideje a szülővé válásnak, s halogatnák a gyermekvállalást.

A természet útja kiszámíthatatlan

A természet gyakran rácáfol az emberi tervezésre, s megmutatja, hogy a test és lélek összhangja már megfelelő volt ahhoz, hogy az új élet megfoganjon. Ilyenkor a gondolkodás kullog az események mögött. Mások gyakran a fordítottjától szenvednek, éveket várnak babára, küszködnek, hogy sikerüljön megfoganni. S a mai napig sem tudjuk, csak keresgéljük, mi mindenen múlik az úgynevezett funkcionális meddőség, amikor a lélek nincs készen a szülő szerepre. Ilyenkor pszichológiai módszerekkel lehet próbálkozni az ismeretlen, láthatatlan akadályok megszüntetésére. Még nem tudjuk, fiú-e vagy lány, akinek az élete elindult bennünk, de azt biztosan tudjuk, hogy a mi életünk ettől a pillanattól úgy megváltozik, hogy annak egy jó időre „nem mi leszünk az urai”. Önmagában ez a tény is eléggé felkavar sok embert, akiknek nem könnyű szembenézni azzal, hogy az életük történéseit nem ők irányítják. Eddig valószínűleg sikerült a különféle élethelyzeteket úgy megélniük, hogy abban azt érezhették, ők befolyásolják a körülményeket. Ezért a mostani helyzet elbizonytalaníthatja, megriaszthatja őket.