A Feng-shui története

A feng-shui ősi kínai hagyomány, mely az Ég és a Föld törvényszerűségeinek megfigyelésével és alkalmazásával segít az ember és a természet közötti összhang megvalósításában.

A hagyományos feng-shui célja a legmegfelelőbb lakhely meghatározása a sikeres élethez a környező táj és terepformák elemzésével – a módszer a föld jellegzetességeinek megfigyelésén illetve a lakhelyek megfigyelésén alapul. A környezet és a benne élő ember kölcsönhatásait, összefüggéseit írásban elsőként a Sárga Császár Klasszikusa a Lakhelyekről című műben említik. A feng-shui elnevezés szó szerinti jelentésben „szél és víz”, amelynek magyarázata a Csin-kori Kuo Pu művében, a Temetkezések könyvében található meg legkorábbról. Korábban, a Hadakozó fejedelemségek korában (i. e. 403-221) az elnevezése még Kan Jü volt, amely az Ég és Föld törvényszerűségei szerinti életre utal (a Kan jelentése „az Ég útja”; a Jü jelentése „a Föld útja”). Habár jelenlegi alkalmazása más taoista hagyományos rendszerre is épül, kialakulása jóval megelőzi a taoizmusét. A jelenlegi kutatások szerint legkorábban a Jangsao és a Hungsan kultúrákban találták bizonyítékát a világegyetem és az ember kapcsolatának tanulmányozására és alkalmazására. A mágneses iránytű feltalálásáig a módszerek főként csillagászati megfigyelésekre épültek. 1988-ban a Honan provinciában folytatott ásatások során derül fény arra, hogy a kőkori kínaiak már akkor igyekeztek a sírokat az égtájak illetve a főbb csillagképek (Nagygöncöl, Égszínkék Sárkány, Fehér Tigris) szerint kedvező módon elhelyezni és kialakítani. A hagyományos feng-shui alapelveiben máig őrzi ezen ősi módszer nyomait. Egy i. e. 3000 körülire datált jáde leleten a hagyományos feng-shui ma is alkalmazott iránytűjén látható elemekre és elemzési formulákra kísértetiesen hasonlító kozmográfiára bukkantak Hansanban. A korai bronzkori palotáktól kezdve valamennyi kínai főváros feng-hui elvek szerint épült és rendezkedett be. Ezeket az építési szabályokat a Csou-korban (kb. i.e. 1066-221) írták össze végül. Az építők számára egy ács-kézikönyvben, a Lu Pan Csing c. műben foglalták össze az irányelveket. A temetőket és sírhelyeket ugyancsak feng-shui alapján alakították ki. A legkorábbi feljegyzések szerint a sírokra gyakran az élők lakhelyeire használt kifejezéssel utaltak, valószínűleg a holtak lakhelyeinek tekintették azokat és alapjában véve nem tettek különbséget. Ez egészen az Öt dinasztia korszakáig (i. sz. 907–960) így volt, de akkortól a feng-shui különvált az élők lakhelyének és a holtak békés nyughelyének tanulmányozására irányuló módszerekre. Prof. Vang Csi-Heng szerint a kedvező sírhely kiválasztásának valódi célja az volt, hogy a leszármazottak megfelelőképp kifejezhessék az őseik iránti hódolatukat és cserébe nem vártak el semmit. Őseikhez illő, tiszteletteljes kegyhelyet igyekeztek kialakítani ezzel, ahogyan a konfuciuszi gyászszertartások előírják.

Az égi energiák földi hatásaira, illetve a nyolc égtáj felől érkező hatásokra vonatkozó megfigyeléseket a Tavasz-Ősz korszakig (i. e. 770 – i. e. 476.) visszanyúló Háztérképek az Öt Család számára, avagy Lakóhelyek módszere az Öt Család számára néven rendszerezték egykor, de ez már a Tang-korra elavulttá vált. A feng shui mindmáig őrzi a hagyományokat.