Pánik és fóbia – Mi rejlik mögöttük?

A pánik szó minden kétséget kizáróan a görög pásztoristen, Pán nevéből származik. Az egyik értelmezés szerint az ő iszonyatos, isteneket is megfélemlítő hangja, egy másik történet szerint viszont az őt kísérő kecskebak-altestű szatírok nimfákat kergető rikoltozása váltotta ki eredetileg a páni félelmet, a mindent elsöprő elemi rettegést és a fejvesztett menekülést.

Egy időben Európa-szerte hallatszottak olyan hangok, hogy a pánikbetegség egyszerűen egy újfajta „divatbetegség", „modern amerikai hóbort", furfangos városi elmeszülemény volna. Ma már mind kevesebben gondolják így. Annál kevésbé, mert amit ma pánikbetegségnek hívunk, egyáltalán nem új dolog: évszázadok óta orvosi könyvekből is jól ismert tünetcsoport. Már Hippokratész írt a némely betegeket súlyosan gyötrő „időszakos szorongásról és rettegésről", és ellene gyógyszerként vízzel felesben hígított bort ajánlott (idézi Cowley, 1992). Róbert Burton 1621-ben keletkezett és mostanában ismét sokat emlegetett könyvében, A melankólia anatómiájában szintén megtalálható a pánikroham pontos leírása. A kitűnő Jean-Jacques Rousseau ezzel szemben nem másokon, hanem egyenesen saját magán figyelte meg és írta le aprólékos hűséggel a pánik tüneteit, amint ez Vallomásaiban (1776) több helyen is visszatér: „Egy reggel, amikor nem is voltam rosszabbul, mint máskor [...] egész testemben hirtelen megfoghatatlan változást éreztem. Leginkább valami viharhoz hasonlított, ami a véremben kerekedett és egy pillanat alatt átjárta tagjaimat. Ütőereim oly erőteljesen lüktettek, hogy ütésüket nem csak éreztem, hanem hallottam is. Hatalmas fülzúgás társult ehhez [...] a belső zaj oly erős volt, hogy hallásomat is eltompította [...] megítélhetik megdöbbenésemet, rémületemet: azt hittem, belehalok. Orvost hívtam és reszketve adtam elő esetemet, amit gyógyíthatatlannak gondoltam. Azt hiszem, az orvos is így gondolta [...] most a tünetekhez teljes álmatlanság társult, és ez meggyőzött arról, hogy nem sokáig élek már [...] keresgélés, töprengés és összehasonlítás útján arra a meggyőződésre jutottam, hogy bajomnak oka: polip a szívben."

A múlt század közepétől a váratlan szívdobogással, gyengeséggel, ájulás- és fulladásérzéssel, légszomjjal, verejtékezéssel és gyakran halálfélelemmel járó állapotokat már annyiféle különböző névvel illették, hogy az állapotot magát egészen bizonyosan jól ismerték! Amikor pedig Freud közvetítésével mindinkább terjedni kezdett a „neurózis" megjelölés, a „vegetatív neurózis" stb. Ez utóbbit különösen jól lehetett variálni: vegetatív disztónia, vegetatív labilitás, vegetatív aszténia, vegetatív ataxia, idiopátiás szimpatiko-tónia. Freud maga szorgos és alapos kutató lévén a „szorongásos neurózisnak" nemcsak nevet, hanem pontos tüneti leírást is adott már 1895-ben (idézi Klerman, 1992): „A szorongásos neurózis jellemzői a hirtelen félelmi rohamok légzési zavarokkal, szívtünetekkel, izzadással, remegéssel, szédüléssel, hirtelen hasmenéssel, insomniával”.

Freud ugyanitt utal arra, hogy az ilyen betegek a félelmi rohamaik között szorongásos várakozásban (anticipátoros szorongás) élnek, és az bennük gyakran elkerülő magatartáshoz (agorafóbiához) vezet.

A pánikbetegség („panic disorder") kifejezést a mai értelemben elsőként a New York-i Donald F. Klein javasolta (Klein, 1964). Akkori definíciója szerint a pánikszindróma jellemzői a „hirtelen támadó, szubjektíve megmagyarázhatatlan pánikrohamok, amelyeket forró-hideg borzongás, légszomj, gyengeség, szédülés és halálfélelem kísér". Az ilyen betegek többségét korábban agorafóbiásként diagnosztizálták. Klein a/t feltételezte, hogy az agorafóbia ezekben a betegekben igazából a mind újabb pánikrohamoktól való félelem miatt, tehát tulajdonképpen másodlagosan alakul ki. Azt is megfigyelte, hogy ezek a pánikrohamok nem annyira szorongásoldó, mint inkább antidepresszáns gyógyszerekre (imipraminra) reagálnak jól.

Az operacionális diagnosztikus rendszerek elterjedésével a „neurózis" fogalma lassan elavul. Nem is elsősorban a freudi neurózistan, az elfojtás-védekezés-tünetképződés elmélete válik korszerűtlenné és túlhaladottá, sokkal inkább az a bármit (és semmit sem) jelentő, határtalan esernyővé tágított neurózisfogalom, amely a korábbi évtizedekben oly roppant népszerű volt elsősorban a nem pszichiáter orvosok körében. Azon régi „neurózison" legtöbbször igazából csak „orvosilag megalapozatlan panaszkodást" értettek; olyasmit, hogy a betegnek igazából semmi baja, csak neurotikus; a beteg pedig attól fogva csak „idegalapon" szenvedhetett. Ezzel a szóhasználattal az volt a legfőbb baj, hogy az így értelmezett „neurózisoknak" sem diagnosztikus kritériumai, sem specifikus terápiái nem voltak.