Elveszett lányok országa

Megjelent Jennifer Clement „Elveszett lányok országa” című könyve. Több mint tíz évet töltött azzal, hogy az elrabolt mexikói lányokról szóló történeteket hallgatott és olvasott. Bérgyilkosokkal, drogkereskedőkkel, önmagukat ártatlannak valló nőkkel és híres bűnözőkkel beszélgetett. Lehengerlő regényében a szépirodalom erejével mutatja meg, hogy a drogbárók uralta vadonban is létezik barátság, van szolidaritás, és hogy az emberi szeretet feltárhatja a remény útjait.

Jennifer Clement költő és író 1960-ban született, New Yorkban és Párizsban tanult irodalmat. Harmadik regénye, az „Elveszett lányok országa” hozta meg számára a nemzetközi ismertséget. A könyv irodalmi és humanitárius díjakat is elnyert. Clement Mexikóvárosban él, 2009 és 2012 között a mexikói PEN elnöke volt.

Mexikóban évente 600–800 ezer embert adnak el az országhatáron túlra. Az országon belül elrabolt és eladott vagy a nemzetközi határon túlra csempészett nők a szex- és drogkereskedelem vagy a modern rabszolgaság más formáinak esnek áldozatul. Hogy ezt elkerüljék, az anyák fiúnak nevelik és föld alatti üregekben rejtegetik a leányaikat. Róluk szól Jennifer Clement tragikusan gyönyörű regénye.

„Mexikóban a maximum, amit elérhetsz, hogy csúnya lány vagy” – állapítja meg az Elveszett lányok országának főhőse, Ladydi. A tizenhat éves lány Mexikó déli részén, Guerrero állam dzsungel borította vidékein él. Ott, ahol a mákföldekkel és marihuánaültetvényekkel együtt a lakosságot is gyom-irtóval permetezik a helikopterek, és ahol minden lány „fiúnak születik” – nehogy a drogbárók áldozatává váljon. Ám sem ez, sem az elrejtőzést szolgáló föld alatti üregrendszer nem elég, hogy a lányok elkerüljék sorsukat: legtöbbjük így is a kartellek fogáságában végzi, ahogy Ladydi is. A lány túléli a túlélhetetlent, és elmeséli, hogyan telt a veszélyes idő a hegyi faluban, hogyan került ártatlanul Mexikóváros legnagyobb női börtönébe, és milyen sorsokat cipelnek az ott élő fiatal nők. Eltűnt. Soha nem jött vissza. Az az ember tudja, hol a lányom. Valaki küldött egy embert a lányomért. Egyszerűen csak kiment, kiment az utcára, nem is kiáltott…

Kedvcsináló részlet a könyvből:

„A nevem Ladydi Garcia Martínez, barna a bőröm, barna a szemem, és barna gyapjas hajam van, pont úgy nézek ki, mint bármelyik ismerősöm. Gyerekkoromban anyám fiúnak öltöztetett, és Boy-nak is nevezett.

Ha lány lennék, elrabolnának. Elég, ha a drogkereskedők meghallják, hogy van valahol egy csinos lány, már száguldanának is fel a földjeinkre egy fekete Cadillac Escalade-ban, és vinnék a lányt.

Soha senki nem jött vissza. Egyetlen lány sem, csak Paula. Ő egy évvel az után, hogy elvitték, vissza-jött. Egyetlen szót sem szólt arról, mi történt vele. Csak annyit hallottunk, hogy az anyja üvegből eteti, az ölébe ültette, és cumisüvegből etette. Hét fülbevalója volt, egymás után kapaszkodtak a bal füle peremén, kék-sárga-zöld kövek egyenes vonalban, és a csuklóján egy kígyózó tetoválás ezzel a felirattal: Kannibál Babája.

Láttad? Láttad Paula tetoválását? −kérdezte anyám. Ugye tudod, mit jelent?

Nem, nem tudtam, mit jelent. Akkor még nem.”

Vélemények a könyvről

• „Az Elveszett lányok országa olyan dolgokra ad szavakat, amikre korábban nem léteztek szavaink” - New York Times
• „Az imák, az ismétlések, a varázsigék, az izgalmas, abszurd fordulatok és az amerikai szenny gyönyörű keveréke” - The Guardian
• „Ez a regény az őszinteség és a szeretet dicsőséges lázálma” - Patrick Somerville, a This Bright River szerzője
• „Az Elveszett lányok országa alapjaiban változtathatja meg kontinensünk nőinek életét” - Elena Poniatowska, a Cervantes-díj 2014-es győztese