Elkísérjük-e a gyermeket első nap az iskolába?

Ha lehetséges, akkor igen. Biztonságot adhat, ha segítünk neki összekészülni, elkísérjük az iskolába, és az utolsó pillanatig vele va­gyunk.

Ha lehet, menjünk be vele az iskolába is! De arra vigyázzunk, hogy a búcsúzkodás ne nyúljon nagyon el! Adjunk neki egy nagy pu­szit, kívánjunk neki „szép napot", mondjuk meg, hogy délután jövünk érte, és induljunk el mi is a munkába! Ha túl sokáig búcsúzkodunk, netán még a szemünk is könnybe lábad, a gyerekünk is jobban fog szorongani. Uralkodjunk magunkon, mert a szülők szomorúsága vagy idegessége ragadós: szinte mindig átragad a gyerekekre! Ter­mészetes, hogy „majd megszakad érte a szívünk", de ne nehezítsük meg a dolgát! Ne szorongassuk a kezét, engedjük el! Ne nyugtalankodjunk túlságosan akkor sem, ha a gyerekünk el­sírja magát, amikor ott kell hagynunk az iskolában: a tanítónők érte­nek ahhoz, hogyan szárítsák fel a könnyeket, hogyan varázsoljanak mosolyt az arcokra! Törődni fognak a gyerekünkkel, meg fogják nyugtatni. Délután érjünk időben az iskolába! Inkább valamivel a tanítás vége előtt! Fontos, hogy ott legyünk, ne kelljen a gyerekünknek várakoznia ránk! Hazafelé elmesélheti, mi történt aznap, milyen a tanító néni, vannak-e már barátai, mi tetszett neki, és mi nem. Minden változás stresszel jár, és szorongást okozhat. Nekünk, szülőknek kell gondoskodnunk a gyerekünk megnyugtatásáról, a feszültségek feloldásáról. Nem csak iskolakezdéskor, azután is! Jó lenne, ha minél jobb emlékeket őrizne majd erről a napról, és később az iskoláról...

Mit tegyünk, ha nem akar iskolába menni?

Megtörténhet az is, hogy a gyerekünk nem akar iskolába menni, mert rettenetesen szorong. Dührohamot is kaphat (mindenki látott már ilyen szörnyű jeleneteket az iskolaudvaron vagy a kapu előtt). Ez gyakrabban fordul elő olyan gyerekek esetében, akik nem jártak óvodába, és még soha nem voltak távol a szüleiktől. Az első iskolai napot ők valóban komoly szeparációként élik meg, amely nagyon fájdalmas is lehet. Ha a gyerekünk dühöngeni kezd vagy sírva fakad, amikor ott kell maradnia az iskolában, először nyilván reflexszerűen az jut az eszünkbe, hogy vele maradunk, amíg meg nem nyugszik. De nem ez a legjobb megoldás! Ha túlontúl nagy jelentőséget tulajdonítunk a gyerekünk kétségbeesésének, és mindenáron meg akarjuk nyugtatni, azt fogja gondolni, hogy mégiscsak valami „nagyon komoly dologról" lehet itt szó, és talán nem ok nélkül nyugtalankodik! Mondjunk neki néhány megnyugtató szót, majd búcsúzzunk el, és bízzuk a tanítónő gondjaira!

Ne engedjünk a gyerekünknek, ha nem akar iskolába menni, vagy ha már ott vagyunk, és haza akarna menni! Ne áltassuk magunkatazzal, hogy másnap talán könnyebb lesz! Magyarázzuk meg neki, hogy az iskolába járás nem választás kérdése, hanem mindenkinek kötelező! A többi gyerek is iskolába jár, „most már te is iskolába mehetsz, mert már nagy vagy". „Gyerünk, menj be az osztályba szépen magad. A szülőknek nem szabad bemenni, csak a gyerekeknek és a tanároknak." „Minden rendben lesz, meglátod, a tanító néni vigyáz rád, és segít mindenben, délután pedig jövök érted." Ne húzzuk az időt, igyekezzünk pár szóval megnyugtatni a gyerekünket, a többit bízzuk a tanító nénijére! Ne lábatlankodjunk ott, menjünk mi is a dolgunkra! Vannak olyan gyerekek, akik viszonylag hamar megnyugszanak, és rájönnek, hogy nem is olyan rossz iskolásnak lenni. Másoknak (például a bizonytalanul kötődő gyerekeknek) sokkal több időre van szükségük, hogy megtalálják a helyüket. Idővel rendszerint ők is megszeretik az iskolát.