Külső segítség a gyereknevelésben: Jó, ha van, bár néha nehezítő

Valaha a családok életét az jellemezte, hogy a rokonság „járásnyira” lakott, általában azon a településen. Így természetes volt, hogy a nagycsalád amolyan „segítő hálót” alkotott az egyének körül, s mikor kinek volt valamire szüksége, azt nem is igen kellett kérni, a rokonság jogán az járt az embernek, s ezt a mindenki által ismert és betartott néphagyományok őrizték.

Megvolt például a hagyományos rendje annak, hogy az újszülött csecsemőjével otthon „gyengélkedő” kismamát miként kímélje meg a rokonság az első hetekben a főzés terheitől. A nagycsalád asszonyai megbeszélték egymás közt, hogy melyik nap kikészít tartalmas ebédet a szoptatós kismamának. Elképzelhetjük, micsoda könnyebbség és öröm lehetett csak odaülni a külön gonddal, ajándékozó szívvel készített ebédhez. Az is szokás volt, hogy a kismama édesanyja, vagy ha az nem élt, akkor az anyósa, pár hétig ott élt vele és minden tudását átadta a csecsemő gondozására, vonatkozóan, s elvégzett helyette egy sor munkát.

Kétségtelen, hogy egy tapasztalt anya sokat segíthet ilyenkor egy tanácstalan, jó esetben könyvekből és a védőnőtől tanultakat próbálgató kismamának. (Igazán jó esetben persze a közelben élő testvértől, unokatestvértől már ellesett, néha azok kicsinyein gyakorolt dolgok könnyebbé teszik az anyai feladatok sikeres megoldását.) Sokszor azonban azt tapasztaljuk, hogy az anyai/anyósi segítség a csecsemő gondozás technikai kérdéseiben nem azt kínálja, amit a „modern kismamák” igényelnének, ugyanis az utóbbi évtizedekben oly gyorsan változik a gyermekgondozás technikája, hogy ezen a téren alig lehet az előttünk járó generációra hagyatkozni. Legjobb figyelemmel követni a modern babaápolási termékeket előállító cégek tájékoztatóit.

Viszont a csecsemő gondozása nem csak technikai (pelenkázás, bőrápolás, stb.) és táplálási (milyen életkorban mit lehet fokozatosan elkezdeni adni neki, hogy például a tehéntej manapság rizikósabb, mint a tápszer, stb.) feladatokból áll, hanem a babával való kapcsolat kialakítása legalább annyira fontos. Ezen a téren is sok nézetkülönbség adódhat anyák és nagymamák között. A pszichológiának az anya-csecsemő kapcsolatra vonatkozó felismerései csak az utóbbi évtizedben kezdenek közismerté válni.

A babavárás ideje alatt már elkezdhetünk tudatosan kialakítani a leendő szülők és nagyszülők gyermek körüli kapcsolatát. Ez sem tartozik a könnyen megbeszélhető problémák közé, hiszen elkerülhetetlenek lesznek az érdekütközések: többen is szeretnének egyidejűleg örömhöz és sikerhez jutni egyazon piciny gyermeken keresztül. Általában érzékelhető, hogy szülők és nagyszülők, mindannyian más-más módon, de „aktivizálódnak” a közelgő örömmel és feladattal kapcsolatban, s azt szeretnék nagyon jól csinálni. Ezt az erőfeszítést nem csak a baba miatt tesszük, hanem a saját magunkkal való megelégedettség, és nem utolsó sorban és a környezetünkben való megméretés, elismerés vagy kritika miatt is. Mindannyian „jól meg akarunk felelni” az új szerepünkben. Mindenkinek jut is szerep az új kis jövevény körül, hiszen az első év egy 24 órás műszakot jelent a gondozásában.

A nagycsalád a baba számára igen jó, hiszen körül lesz véve reá figyelő, az ő szükségleteit kielégíteni igyekvő szerető személyekkel. S mint tudjuk, a szeretetből (ha az tényleg odafigyelő és a másik szükségleteit szolgáló) soha nem elég. Főleg nem egy kicsi gyereknek, aki a felnőttek segítségétől függ. Kétségtelen, hogy mindenki igyekszik majd a tőle telhetőt legjobban csinálni, amit tud. Vagy ami reá jut. Amit reá osztanak. Amit tőle kér az anya, aki a gyermek szükségletei kielégítésének a legfőbb koordinálója. Vajon elfogadja-e ezt a „főszerepét” a nagycsalád? Ezt a szerepet nem kis felelősség felvállalni, de nem is könnyű a tapasztalt idősebbektől megkapni, kiérdemelni. Ők persze akkor engedik át könnyebben a főszerepet a fiatal és tapasztalatlan anyának, ha látják, hogy tanácsadói „szerepükben „gyakran elmondhatják véleményüket. A jól működő családi kapcsolatban valahogy így lehet egyezkedni: „Kíváncsi vagyok, te mit tennél ebben a helyzetben. Jó, ha elmondod, de kérlek, ne várd el, aszerint cselekedjem, mert szeretném azt átgondolni és a saját nézeteimhez igazítani. Szükségem van arra, hogy érezzem, magam is megbirkózom a feladattal.” Persze, a nagyszülőknek meg arra van szükségük, hogy érezzék, fontosak a gyermekeik számára az ő tapasztalataik. Néha végletesen jelenik meg az az érzésük, hogy nélkülük nem tudja a gyermekük megoldani a szülőség feladatát. S ettől nem könnyű eltéríteni őket, ragaszkodnak ehhez az „aggodalmukhoz”, mintha szükségük lenne a fontosságuk érzésére. Miről szól ez valójában?  Szorongás attól, hogy most már teljesen felnőtt a gyermekem és én fölöslegessé válok, nem lesz már rám szüksége? Vagy túlzó dominancia igény? Talán az első váltja ki a másodikat. Ugyanis amint a gyermekükből szülő lesz, át kell élniük, hogy a köztük lévő viszony aszimmetriája csökken, s közelít a partneribb viszonyhoz. Ezt a szülő-gyermek viszonyban bekövetkező változást a házastárs segíthet „fájdalom mentesebben” végigcsinálni, ha figyel arra, hogy a szülőnek kijáró tisztelet kapjon hangot. Ezt a hangot neki bizonyára könnyebb használnia, a társa szüleivel nem keveredett olyan „szabadságharcba” a leválás kapcsán, mint a társa.