Nyikes Fatime: „Teljesen biztos voltam, hogy fel kell állnom.”

Nyikes Fatime 16 évesen az egyik szemére, majd 24 évesen a másik szemére is elveszítette a látását. Le kellett mondania az álmairól és szeretett szakmájáról is. Megtapasztalta az élet mélységeit, de nem adta fel. Ma már egy egyesület vezetője, és munkája során hozzá hasonló embereket segít át a nehézségeken. Fatime küzdése és sikere példamutató. Történetével ő lett a Richter Főnix Közösség egyik új tagja.

Nyikes Fatime látássérült szülők gyermekeként nőtt fel, így mindig ott lebegett a levegőben, hogy esetleg ő is örökölhetett valamit szülei betegségéből.

„16 éves voltam, amikor az egyik szememre elvesztettem a látásom, majd 24 éves, amikor éreztem, hogy a látó szememmel is baj van. Akkor elrohantam az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy van ok az aggodalomra. Ezután jött egy olyan félév, amire igazából lehet azt mondani, hogy felkészülési idő volt. Rengeteget utaztam, és szívtam magamba a tájat. Aztán amikor bekövetkezett a látásvesztés, két évig voltam kvázi leltári darab a kórházban, ahol végül arra jutottam, hogy nekem ezt meg kell ugranom. A szüleim is megugrották. Éreztem, hogy kevés erőm van hozzá, de abban teljesen biztos voltam, hogy valahogy fel kell állnom.”

A felnőttkori látásvesztés rengeteg nehézséggel jár együtt. Le kell mondani a vizualitásról, azzal együtt pedig egy teljesen új élet kezdődik. Ebbe az új életbe pedig bele kell tanulni. Hogyan közlekedjünk önállóan az utcán? Hogyan lássuk el a háztartást? Hogyan használjuk a számítógépet? Ez csak néhány kérdés azok közül, amik ilyenkor felvetődhetnek. Ha pedig egy látássérült nőről van szó, az öltözködés is egy újabb kihívás. Fatime a látása elvesztése előtt virágkötőnek készült. Akkor sok mindent tanult az öltözködésről is.

„Guba Ági volt a mesterem. Ő azt mondta, hogy ebben a szakmában fel kell tudni öltözni és meg kell tudni találni a harmóniát. Mert nekünk nem csak az a dolgunk, hogy megkössünk egy szép csokrot, hanem az is, hogy az emberek ízlésén javítsunk. A mai napig fontos számomra, hogy úgy jelenjek meg, amiről azt gondolom, hogy rendben van. Az önellátással kapcsolatban: akinek van rutinja például a konyha terén, annak nem jelent problémát új technikákkal vinni a háztartást. A közlekedés viszont a mai napig a legnehezebb. Én soha nem közlekedtem bottal, én mindig a kutyát választottam, mert biztonságosabbnak éreztem. Az élet minden területén arra törekszem, hogy minél önállóbb legyek, és az egyesületben (Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete) is ezt a szellemiséget erősítem.

Az egyesület az elemi rehabilitáción kívül segít szociális ügyekben is, illetve érzelmileg is támogatják a pácienseket, egészségügyi ellátást nyújtanak, biztosítják a mozgásterápiát és a testi kondíció fejlesztését, valamint megszervezik a társasági életet és a szabadidő eltöltését.

Szöveg, fotó: Merlin