Önismeret: Ki is vagy te?

Komolyan kérdezem. Belegondoltál már valaha, hogy ki is vagy Te? Olyan elánnal éljük az életünket, fókuszálva a problémák megoldására, hogy csak azt vesszük észre, hogy az évek telnek, a gyerekek felnőttek, újabb és újabb nyavalyák nehezítik az életünket, az osztálytalálkozón is mindenki öregebb… És valójában elrohant velünk pár évtized.

De ennyi lenne csak az élet? Amikor én először feltettem magamnak ezt a kérdést sok évvel ezelőtt, tökéletes választ adtam a tanult elvárásoknak megfelelően. Meghatároztam a nemem, korom, státuszom, családi állapotom, fizikai paramétereimet. És megállapítottam, hogy minden ok. Elvárt feladatok kipipálva. Messziről nézve minden csodás volt: férj, gyerekek, családi ház, autók, munka, karrier, barátok. Minden úgy, ahogy a nagy könyvben meg volt írva. Aztán amikor eltelt jó pár év, és mindezek a dolgok ott voltak, csak valahogy mindenben volt egy kis bibi vagy nagy bibi, akkor el kezdtem mélyebbre nézni és felfedezni magam. A születésem óta érdekelt engem, hogy ki is vagyok, de az elvárásoknak való megfelelések teljesítése közben, erre éppen nem maradt idő. Elindultam egy felfedező útra magamban a problémák mentén, egyre mélyebbre jutva, olyan dolgokat találtam, amik inkább voltak riasztóak, mint szépek. Ráadásul a kérdésre nem nagyon jött meg a válasz. Volt olyan pont, amikor azt éreztem, hogy nem tudom, egyszerűen nem tudom, hogy ki vagyok, és legfőképp: miért születtem ide? Mi a feladatom? Ez az állapot sokáig eltartott… Nagyon nehezen viselt évek voltak ezek számomra, de azt éreztem, hogy ennél többnek kell lennie. Ez a belső hit mindig mindenen átemelt engem. Amikor ezt megéreztem, akkor felébredt egy emlék bennem ott a lelkem mélyén. Arra emlékeztem, hogy alapvetően örömmel érkeztem, és arra emlékeztem, hogy van egy belső erőm, ami mindig is vitt. És emlékeztem a nevetés örömére, ami mozgat, és a szerelem örömére, ami alkot, és akkor értettem meg igazán, hogy egy dolgot elfejtettem: szeretni magam. Aztán sokszor hittem, hogy szeretem magam… de nem így volt. Ha így lett volna, akkor nem jelent volna meg sem testi, sem lelki fájdalom. Viszont azt is tudtam belül, hogy rendbe lehet ezt hozni, és kell is. Talán akkor indultam el igazán a nagy felfedező utamon.  Néha megálltam és azon tűnődtem, milyen hülye az ember. Megszületik isteni minőségben és mire kisiskolás lesz, ebből már semmi sincs, mire pedig felnőtté érik, akkora pszichológia esettanulmány lesz. Ezen is érdemes picit elmélkedni, és innen megnézni a saját életünket… De amikor ez a kérdés fogalakoztatni kezdett, már nem tudtam megállni, és nem is akartam. Kutattam, kerestem, ástam egyre lejjebb, de közben jöttek újabb és újabb problémák, feladatok, és veszítettem el látszólag magamból. Hitet mindenképpen, öröm már sehol sem volt, és a kérdésre mindig csak felszínes válasz jött. 

És egyszer megkérdeztem magamtól, hogy ki lennék én mindezek a problémák nélkül? Hatalmas ürességet éreztem, értelmetlenséget, unalmat, szánalmat, és azt éreztem, hogy akkor véget ér az élet… Mert amikor megszűnnek ezek a negatív kifogások, akkor szembe kell nézni magaddal, és az ennyi vacakság után, elsőre nem tűnhet jónak. De nem hátráltam meg, csak kérdezgetve magam és az Istent, mentem előre, egyre beljebb és egyre lejjebb. Láttam, a hibás döntéseimet, éreztem a fájdalmat, amikor megértettem, hogy mennyi alkut kötöttem csak azért, hogy megfeleljek a szüleimnek, a férjemnek, a főnökeimnek. És akkor döntöttem. És amikor döntöttem, akkor támogatást kaptam, és elindultam az én utamon… lépésről lépésre haladtam. Kritikákat kaptam, ítéleteket, veszteségek értek, de éltem újra és nem túléltem. De számomra ennek van csak értelme igazán. Feltenni a kérdést és a végére járni, mert mindig megvan a válasz. A megfelelő időben, a megfelelő takarítás után. Úgy hívom én ezt, hogy újjá születés egy életen belül, fizikai halál nélkül.

Kép: otthonfa.hu