Egzotikumok a konyhában

Kevesen tudják, hogy egzotikus gyümölcsök nem csak a trópusi égöv alatt teremnek. Egzotikusnak számítanak a tőlünk északabbra fekvő területek is. Skandinávia hideg égövbe nyúló országrészein sok olyan zöldség-gyümölcs terem, amelyek számunkra teljesen ismeretlenek.

Ezeknek a növényeknek a mi kontinentális éghajlatunk túl meleg, így nálunk nem honosíthatók meg. Az importjuk sem várható, mert vagy nem bírják a szállítást, vagy olyan csekély az igény rájuk, hogy a kereskedők nem foglakoznak vele. Csak turistaként ízlelhetjük meg ezeket a különlegességeket. Közülük a mocsári hamvas szeder igazi ínyencségnek számít. Mivel a szamóca nem meleg-, hanem fényigényes, Finnországban is megterem. Az ottani apró szemű ugyan, de sötétvörös, és mézédes. A finn gyümölcspiac érdekessége, hogy mindent literre mérnek. Az egy- és kétliteres mérőedények fából készülnek, és kocka alakúak. A zöldségek választéka is igen különleges errefelé. Fehérrépát, petrezselymet, karalábét itt nem, vagy alig termesztenek, de van helyette lanttu, ami kinézetre hasonlít a karalábéhoz, de édeskés ízű, és sárga a belseje.

Skandinávia és Észak-Anglia különleges gyümölcse a törpemálna vagy lakka, amely legnagyobb mennyiségben a Lappföldön terem. Jellegzetessége, hogy csak 30 cm magasra nő, és minden növény csupán egy szem gyümölcsöt hoz. A színe is ellentétes a mi málnánkkal. Amikor éretlen piros és kemény. Megérve halványodik, aranysárga, borostyánszínű lesz. Ugyanolyan lédús és puha, de nem annyira édes. Kissé savanykás zamata igen üdítővé teszi. A lapok a mocsár aranyának nevezik, mert nagyon kedveli a tundra mocsaras területeit. Önmagában is ehető, de a finnek sajtkenyérnek nevezett lapos, sült fehér sajttal fogyasztják. Főleg lekvárt, dzsemet készítenek belőle, de likőralapanyagként is kedvelt. A törpemálna jellegzetes tulajdonsága, hogy természetes tartósítószert tartalmaz, ezért nem romlik meg olyan gyorsan, mint a kontinentális málna. Jól bírja a szállítást is, így nagy mennyiségben exportálják. Svédországból több mint 1000 tonna kerül Nyugat-Európa és az Egyesült Államok nagyvárosaiba.

Pekándió és paradió

A gyümölcsök sajátos csoportját alkotják a csonthéjasok. Az olajos magvak trópusi változatainak száma is jóval meghaladja a kontinentális választékot. A teljesség kedvéért ejtsünk néhány szót a legismertebbekről. Ahikori-, vagy más néven pekándió, az amerikaiak közkedvelt diófajtája. Akkora, mint a mi apró szemű diónk, de jóval karcsúbb; vastagsága fele a magasságának. Héjszerkezete egységes, külsőre úgy néz ki, mint a tölgyfa termése, a makk. Jelentősen különbözik tőle a rücskös, sötétbarna héjú paradió. Ebben a magbél nem oszlik gerezdekre, hanem egy tömböt alkot. Ez a mandulánál nagyobb méretű, szabálytalan alakú dióféle egy max. 16 cm hosszú, ovális, vörösbarna, parás tokban terem, melynek tömege elérheti az 1 kilogrammot is. Belül 10-25 mag rendeződik el egy központi oszlop körül. A termés 15 havi érés után hullik le a fáról. A benne levő magok azonban nem tudnak kiszabadulni belőle. Ehhez előbb el kell korhadnia a kb. 5 mm vastag falú toknak. A rágcsálók csak ezt követően tudnak hozzájutni, és az egyes magvakat körülvevő rücskös héjat feltörve fogyasztják az ízletes magbelet. Természetesen a termelők ezt nem várják meg, hanem begyűjtik a lehullott termést, és feltörik a tokot. A kereskedelembe már a mindkét buroktól megtisztított magbél kerül. Így azonban nem sokáig tartható el, néhány hónap múlva megavasodik.