Miért kell pont akkor lelomboznia, amikor fel vagyok dobva?

Éppen a mennyekben jársz. Minden flottul megy: virágzik az üzlet, a főnököd odavan az ötleteidért, épp megkötöttél egy zsíros szerződést, szó van az előléptetésedről, egyszóval remekül vagy... és amikor a magasban szárnyalva, lelkesen berobbansz otthon az ajtón, savanyú pofát vágó kedveseddel találod szembe magad, akinek nyilvánvalóan nem sikerült ilyen jól a napja. Viharfelhők tornyosulnak a feje felett, és gúnyos üdvözlése rögtön visszaránt a földre. Mi történik ilyenkor?

Eufórikus lelkiállapotod miatt a libikóka csúcsán vagy, a társad dühös és nyomott kedve így téged is visszahúz. A válaszaival letépi a szárnyaidat. Most már ketten nem érzitek jól magatokat! És ami még ennél is rosszabb: egymást okoljátok a saját érzéseitekért vagy a helyzetért, ahová kerültetek. Képzelj el két tartályt, amelyeket a szájukon át egy cső köt össze. Ha az egyikben víz van, amelyet melegítesz, akkor az felforr, és a megnövekedett nyomás miatt a csövön át a másik tartályba távozik valamennyi levegő, aminek a következtében ott is megemelkedik a nyomás. Ha rossz a kedved, akkor — a két palack fenti példájánál maradva — a te palackodban emelkedik a víz hőmérséklete, és ezzel nyomásemelkedést hozol létre a másikban is. Pontosan ez történik a kapcsolatokban. Az emberek nem elszigetelten cselekszenek. Ami veled történik, az kihat a körülötted lévőkre is, és fordítva.

Ha egy kapcsolatban az egyik fél súlyos érzelmekkel terhelt, és rossz kedve van, az utolsó, amit látni akar, az, hogy a másik közben a boldogságtól a levegőben repked. Természetes hát, hogy az egyensúlyra törekedve megpróbálja lehúzni a partnerét is. Ha jól vagy, akkor magától értetődik, hogy azt szeretnéd, hogy a másik is jobb hangulatba kerüljön. Ahhoz pedig, hogy megpróbáld felhúzni, elengedhetetlen, hogy lejjebb csússz. Azt akarjuk, hogy a körülöttünk lévők szenvedjenek, ahogy magunknak is szenvedést okozunk.

Vettél már részt olyan beszélgetésen, ahol a téma a bűnözésre terelődött? Ahogy mesélik a csúnya történeteket, mindegyik egyre félelmetesebb kell hogy legyen, hogy felülmúlja az előzőket. Mire kimerítették a témát, mindenki fél, de legalábbis ideges és bizalmatlan. Az emberek még az olyan felemelő témák esetében is, mint a gyerekszülés, hajlanak rá, hogy szörnyű történetekkel traktálják egymást a gátmetszésről és a fájdalomcsillapítás nélküli, negyvenkilenc órás vajúdásról.

Alsóbb énünk — akit a fájdalom éltet — természetes hajlama, hogy így húzza le magával a többieket. Miért van az, hogy a média arányosan sokkal több rossz, mint jó hírt közöl? Mert az alsóbb énünk imádja a szenvedést, a korrupciót és általában a rossz híreket. A környezetünket érő szerencsétlenségekről hallva kicsit kevésbé érezzük rosszul magunkat a saját bajunk miatt, és így - mivel elhisszük, hogy a fájdalom természetes létforma — kilátástalan ördögi körbe kerülünk.

Azokat a magazinokat szeretjük, amelyek a celebekről és a cirkuszolásukról pletykálnak, mert fenntartják a látszatot, hogy a boldogtalanság/dráma stb. a normális életmód része. Mi (azaz inkább az alsóbb, egón alapuló énünk) mások szűkölködésén hízunk, mint ahogy a baleseti helyszíneken előszeretettel csellengők, akik abban reménykednek, hogy megpillanthatják a mészárlás nyomait. A filmgyártók ennek a tudatában adagolják nekünk a végtelenségig azokat a filmeket, amelyeken az alacsonyabb énünk dőzsölhet, ami arra utal, hogy az emberi faj nem áll készen arra, hogy túllépjen a fájdalom és katasztrófa eme vonzáskörén. Gyakran a legszorosabb kapcsolataink sem különbek ennél; kivirulunk, ha olyan drámát tálalhatunk, amellyel elnyerjük a többiek figyelmét, és amely igazolja azt a félresikerült meggyőződést, hogy lényegében mindannyian az irányításunkon kívül álló körülmények áldozatai vagyunk. (Ezzel a gondolkodással azok is leszünk!) Az általános tendencia tehát az, hogy inkább lehúzzuk a másikat a mi szintünkre, mintsem hogy megkérjük, hogy ő emeljen fel minket a sajátjára.