Minden gyerek átesik az Ödipusz-komplexuson?

Minden gyerek átesik ezen az időszakon, mindegyikük másképpen éli meg. Van, akinél észre sem vesszük, és van, akinél nem lehet nem észrevenni. A kisgyerekek heves vonzódása néha olyan egyértelmű és akár zavarba ejtő módon nyilvánulhat meg (például szájon akarják csókolni az édesanyjukat, szorosan hozzánk simulnak), hogy úgy érezzük, valamit tennünk kellene.

Mi az Ödipusz-komplexus?

Odipusz-komplexusnak vagy a gyermekkori pszichoszexuális fejlődés ödipális szakaszának nevezzük a 3-6 éves kor közötti időszakot, amelyet az ellenkező nemű szülő iránti heves ragaszkodás (sőt rajongás) jellemez. Mivel ez a kapcsolat rendkívül szoros és kizárólagosságra törekszik, az azonos nemű szülővel való versengéshez is vezethet (a lányok az anyjukkal, a fiúk az apjukkal rivalizálnak).

Az Ödipusz-komplexus eredete

Az elnevezés Freudtól származik: ő nevezte így először, 1910-ben azt az érzelmi (sőt szexuális) vonzódást, amelyet a kisfiúk éreznek az anyjuk iránt. A pszichoanalízis megalapítója az ókori görög mondavilág (és Szophoklész egyik híres tragédiájának) hőséről, Ödipusz királyról nevezte el ezt a jelenséget. Ödipusz, aki csecsemő korában elkerül otthonról, felnőttként szembekerül az apjával és megöli (nem tudja róla, hogy az apja), feleségül veszi az anyját (róla sem tudja, hogy az anyja), gyerekeik is lesznek. A lányok apjuk iránti hasonló jellegű vonzódását szokták Elektra-komplexusnak is nevezni, noha az Ödipusz-komplexus kifejezés nemtől független használata ma már majdhogynem általános.

A kisgyerekek 3 éves koruk körül érnek fejlődésük ödipális szakaszába, és 6 éves koruk táján jutnak túl rajta. Ezt az érzelmi szempontból rendkívül intenzív néhány évet mostanában gyakran „a nemi identitás kialakulásának időszakaként" is emlegetik. A kisgyerek ekkor fedezi fel a nemek különbségeit, és jön rá, hogy ő melyik nemhez tartozik. Egyre nagyobb érdeklődést mutat a nemekkel kapcsolatos kérdések iránt. Azonosul a környezetében megismert férfi- vagy női modellekkel (elsősorban a szüleivel), utánozza a vele azonos nemű szülőt. A kisfiúk az apjukkal azonosítják magukat, ezért akarnak a helyébe lépni, többek között feleségül venni az édesanyjukat. Az apjukra ezért tehát riválisként tekintenek, hiszen meg kell küzdeniük vele az édesanyjukért! Ne felejtsük el, hogy ezek az olykor zavaró jelenségek a gyerekek fejlődésének szempontjából elkerülhetetlenek: most kell megismernie, felfedeznie és férfiként/nőként azonosítania önmagát!

Mit tegyünk?

Az Ödipusz-komplexusával küszködő kisgyerek valójában a nemi identitása kialakításán és megszilárdításán dolgozik, és ebben nekünk, szülőknek a segítségére kell lennünk. Meg kell értetni vele, hogy bizonyos gesztusok természetesek és szokásosak felnőtt nők és férfiak között, a gyerekek és a szülők között viszont nem! Azt is meg kell értenie, hogy másképp szeretjük őt, mint egymást.

Lehet, hogy jólesik a gyerekünk gyengédsége és ragaszkodása, de ne bátorítsuk erre! Ne csak a jelenre gondoljunk, hanem arra is, hogy a későbbiekben milyen problémák adódhatnak ebből! Igyekezzünk tapintatosan rávezetni a gyerekünket (semmiképpen se szidjuk meg), hogy bizonyosfajta szeretet szülő és gyerek kapcsolatában nem lehetséges! Vigyázzunk, nehogy nagyon megsebezze az „elutasításunk", nehogy vétkesnek érezze és vádolni kezdje magát! Ügyeljünk a szavainkra, és figyeljünk a reakcióira! Annak örülhetünk, és örüljünk is (mutassuk ki nyugodtan), hogy szeret minket, de tudnia kell, hogy ez abban a formában, ahogy ő szeretné, nem lehetséges. („Tudom, hogy szeretnél a férjem lenni, kisfiam, én is nagyon szeretlek, de nekem már van férjem, Apa az...") Meg kell tanulnia elfogadni ezt...