A legősibb mágikus hagyomány
hirdetés
A sámánizmus a vadászó-gyűjtögető népcsoportok ősi hagyománya, amelyben a t módosult tudatállapotba került látnók a természeti világ erőit irányító szellemekkel lép kapcsolatba. Ez az újkőkorszakig visszanyúló kulturális gyakorlat a világ legősibb mágikus hagyományának tekinthető. A sámánizmus elvezet bennünket a mágikus univerzum szívébe, amelyet az átváltozás látnoka hatalma által a jó és a rossz, a gyógyítás, a pusztítás és a megújulás befolyásos erői keltenek életre.
A „sámán" kifejezés hallatán kuruzslók és vajákos asszonyok rejtélyes alakja sejlik fel előttünk, olyan varázslóké, akik transzban megélt látomásokban erednek az elveszett lelkek nyomába. Útja során a sámán megszentelt helyeket keres fel, és kozmikus ügyekről szerez tudomást. Hogy adott közösségben a sámán lehet gyógyító, aki legyőzi a betegség démonait, varázsló, aki munkára fogja a szellemekkel vagy afféle lelki nyomozó, aki felkutatja az elveszett értékeket. Van, hogy a sámán inkább paphoz hasonló, tekintélyes figura, aki szent közvetítőként lép fel a teremtés istenei és a mindennapi világ között. De bármi legyen is a sámán szerepe a közösségben, az a képessége, hogy más világokba utazik, és onnan isteni kinyilatkozásokkal tér vissza, mindenképpen félelemmel vegyes tiszteletei ébreszt. A XX. században ismét megnőtt az érdeklődés a sámánizmus és az ősi spiritualitás iránt - ennek okait közelebbről a tizenkettedik fejezetben vizsgáljuk majd meg.
hirdetés
A sámánizmussal kapcsolatos források elsősorban Szibéria területével foglalkoznak. Maga a „sámán" kifejezés, amely eredetileg a tunguz sámán, azaz „tudó" szóból származik, az orosz közvetítésével került át az angol nyelvbe. Szibérián kívül azonban a világ számos más táján élnek olyan társadalmak, amelyek a sámánizmus hagyományait őrzik. A vallásos megnyilvánulás legkorábbi formáinak tanulmányozásával e könyv elsőként arra keresi a választ, hogyan alakult ki a sámánizmus a különböző vadászó-gyűjtögető közösségekben.
A kezdetek
A középső paleolitikum európai és közép-ázsiai barlangjaiban vallásos hitre utaló nyomokat találtak a kutatók. Az üzbegisztáni Tesik-Tasban egy Neander-völgy korabeli gyermek csontjai kerültek elő: a tetemet párosával elhelyezett vadkecskeszarvakkal vették körbe, amelyeket hegyes végükkel a földbe szúrtak. Meglehet, hogy az elrendezés csupán a dögevők elriasztására szolgált, de az sem kizárt, hogy ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. Egy másik Neander-völgy korabeli lelőhelyen, a franciaországi Le Moustier egyik barlangjában úgy helyeztek cl egy halott ifjút, mintha csak aludna: fejét a jobb karján nyugtatta, párnájául néhány pattintott kő szolgált. Testéi vörös okkerral hintettek meg, körülötte égett állatcsontokat szórtak szét. Mindezek alapján feltételezhető, hogy a Neander-völgyiek hittek a szellemekben és a halál utáni élei valamely formájában.
Bár ez a következtetés még csupán feltételezés, a felső paleolitikum kora már világos bizonyítékokat szolgáltat arról, hogy a cro-magnoni embertől nem állt távol a mágikus gondolkodás. Henri Breuil abbé, a híres tudós így irt Nyugat-Európa prehisztorikus barlangfestészetéről: „A festett állatokat (Niaux-ban bölényeket és kőszáli kecskéket, Lascaux-ban pedig lovakat) szimbolikus nyilak szúrják át, az agyag-mintákat dárdanyomok rovátkázzák (például a montespani fejetlen ló és medve esetében, amelyeket vélhetően több ízben is új bőrre! vontak be). Ezek a szimpatikus mágia egyértelmű jelei.
Képek: magyarno.com és carcosa.blog.hu