Gyógyító energiák, avagy az ősidők óta létező paragyógymódok

Minden bizonnyal már nagyon régen észrevették az emberek, hogy egyesek képesek a magukból – a testükből, az agyukból – kifejtett energiák segítségével segíteni másokon. A betegek, a bajbajutottak nyilván eleinte bizalmatlanul, később annál hálásabban fogadták ezt az igen különös gyógyítást.

Akadhattak olyanok is, akik valamiféle ismeretlen helyről merített energiával gyógyítottak már a nagyon régi időkben is. Ne gondoljuk azt, hogy az efféle népi vagy más néven „hagyományos" paragyógyászat a legújabb idők terméke lenne – dehogy! Könnyen elképzelhető, hogy mivel az emberi társadalomban valamilyen kicsi arányban (nulla egész valahány század százalékban, sohasem nagyobb arányban) mindig léteztek paragyógyítók, hát ez az ősidőkben sem volt másképpen. Ami egyben azt is jelenti, hogy paragyógymódok létezhettek már az ősemberek idejében is. Afrikában, Ázsiában, Európában – amikor persze ezek a világrészek még nem viselték ezt a nevet, egyáltalán, semminek sem volt neve! – a hordákban kóborló, kardfogú tigrisektől és mamutoktól tartó, vadászó- gyűjtögető ősemberek a maguk kis csoportjaiban is igényeltek valamiféle gyógyítást. Majd mindennap megsebesült valaki, tüskébe, éles kőre lépett, kificamodott a bokája, tüskés ágak sebezték meg és így tovább. Más bajaik is voltak: ismeretlen bogyókat ettek, rosszul lettek. Vadállatok támadtak rájuk, félelmetes dolgok – addig nem látott állatok, villámcsapások, vulkánkitörések stb. – ijesztették meg őket. Vég nélkül sorolhatnám, mennyi baj fenyegette azokat, akik egész életüket a szabad ég alatt töltötték, kiszolgáltatva az elemeknek is.

Előbb-utóbb minden hordában, majd törzsben lett legalább egy „varázsló", sámán, akit a többiek azért tartottak el, hogy egyrészt gyógyítsa őket, ha rászorulnak, másrészt hogy tartsa a kapcsolatot a holtakkal. Igen, a sámánok mellesleg a mai napig is – ahol még vannak – ez utóbbit fontos feladatuknak tartják, és ezt a velük élő minitársadalom is elvárja tőlük. Mi most a második feladatkört nem érintjük, bár kétségtelenül nagyon érdekes az is. Maradjunk a gyógyításnál. Ne feledjük, hogy nemcsak az ősemberek korában, hanem később, a már társadalmakba szerveződő ókori embereknél, sőt a középkor tekintélyes részében is az volt a helyzet, hogy az úgynevezett mágikus gyógyítást semmilyen határvonal nem választotta el a nem mágikustól. Közérthetőbben fogalmazva: a betegek, a páciensek és egyáltalán, az egész társadalom teljesen természetesnek tartotta azt, hogy a gyógyító egyszerre, együtt, egymás mellett és egymás hatását erősítve vetette be mondjuk a gyógynövényfőzetet és a varázsigék mormolását.

A varázsigék sem voltak olyan ostobaságok, ahogyan azt manapság sugalljuk magunknak, amikor a huszonegyedik század tudományos magaslatairól nézünk vissza a mágikus gyógyítás eseményeire és módszereire. Bizony a „varázsigéknek", vagyis a gyógyító hatás kedvéért elmormolt szavaknak, verssoroknak, mondókáknak is megvolt a maguk hatása. Mert hiszen a sámánok akkor is tudták, ma is jól tudják, hogy a betegnek részt kell vennie a gyógyítás folyamatában! Neki is akarnia kell a gyógyulást! A mára elgépiesedett modern gyógyítási folyamatokban az ember – vagyis a meggyógyítandó „gép" – más gépek által kiszámított és adagolt dózisokban kapja a vegyszereket, és ezen mit sem változtat az, hogy az orvos, aki azok alkalmazását, beadását elrendeli, ugyan ember és nem gép. Előre megírt „protokollok", vagyis szabályok gyűjteménye szerint kell eljárnia az orvosoknak, attól nem nagyon térhetnek el, és ha később számon kérik rajtuk a gyógyítási folyamatokat (mert teszem azt, a beteg mégis belehal a gyógyításba...), akkor e protokollal védhetik magukat. A gyógyítási előírás egyszerre kard és pajzs az orvos számára. A mai modern gyógyintézetek ugyan meglepően jó hatásfokkal dolgoznak a régiekhez képest, viszont magát a beteget, az ő akaratát, személyiségét, természetét, viselkedését stb. mereven kikapcsolják a gyógyítási folyamatból.

A kérdés most már nem az, hogy léteznek-e gyógyító energiák – a világ számos módon, különféle korszakaiban és manapság is meggyőződhetett arról, hogy erre a kérdésre egy nagyon határozott „igen" a válasz. Manapság már csupán arra kell ügyelnünk, hogy milyen energiákat alkalmazunk, ezek mennyire ismertek, mennyire és milyen fokon lehet őket uralni és ezáltal hasznosítani? E téren az elmúlt időkben nagyon érdekes eredmények születtek. Alább ezekből mutatok be egy csokorral.